Autó egy szerpentinen

Jelen pillanatban én is így érzem magam. Kavarognak a fejemben a gondolatok. (Jövő félév hogy legyen, meg a jövőm úgy egyáltalán hogyan lesz, mindjárt vége az egyetemi éveknek és visszafordíthatatlanul el kell kezdenem élni a felnőttek unalmas hétköznapjait és előtte majd búcsút kell itt venni mindenkitől, akit megszerettem és ettől már most rettegek.) A többiek mennek Berlinbe holnap (már ma), én meg inkább megőrzöm annak a városnak az emlékét úgy, ahogy a Többiekkel (nagy T-vel Többiek egyenlő Zsül, Enn, Dunc, Virág) láttuk, éreztük, élveztük. Dönerezéssel, csendkirályozással, zacskócsörgéssel. 100 Eurót soknak találtam azért kifizetni, hogy elmenjek egy városba, ahol négy éve voltam és pontosan előttem van minden. Ebből a pénzből majd inkább nyáron utazom. Zsófiék persze nagyon fognak hiányozni a hétvégén, először nem főzünk majd együtt... Meg a tudat, hogy nem beszélhetjük meg életünk apró-cseprő történéseit... Nem fogjuk magunkat szétröhögni Zsófival, ami egyébként annyira jól megy, hogy a hasam fáj utána fél napig, neki meg úgy vöröslik a feje, hogy nem igaz. Viszont pénzt fogok keresni, mert enyém a holnapi gyerekfelügyelet, meg legalább lesz időm olvasni is és Hannah-t, a buddy-mat is megvendégelem valami magyarossal.

De a bejegyzésem lényege egyébként az, hogy a QUIMBY leforgatta legújabb videoklippjét az Autó egy szerpentinen című számához és épp olvadozok a képektől.