Eggyel kevesebben maradtunk no.6.

Drága Marim! (Tod, így szoktam kezdeni, ha egy cetlit tűzök ki az ajtódra, vagy sms-t írok Neked.)

Elmentél, hazamentél Te is. Tom, hogy visszajössz, visszajövünk együtt és még egy fél évig boldogítjuk egymást, de most mégis üres itt Sieglitzhofon minden! Át akartam vinni Neked kóstolót egy sütiből, aztán eszembe jutott, hogy de hiszen már elmentél... Nem csilingel senki az ablakom alatt a biciklijével, amikor hazajön, hogy megkérdezze, mi van velem. Nincs kivel futni menni. Nincs kivel főzőcskézni, mosogatni, este 10 után nekiállni tojásrántottát főzni. Nincs, aki feltartson, ha sok dolgom van. Nincs, aki letegye nálam a kisszéket. Nincs kivel kibeszélni Sieglitzhof és Lange Zeile pletykáit. Nincs kit maszírozni, nincs ki maszírozzon. Nincs kinél aludni és nincs ki nálam aludjon. Nincs kivel együtt indulni menzára/este buliba. És most tényleg visszasírom azokat az időket, amikor tíz perceket vártam Rád a házad előtt! A pasiügyek kitárgyalása is elmarad mostanság. Esténként egyedül kerekezem. És én se ugorhatok fel tanácsot kérni, beszélgetni. Ma bementem a házadba Mobi Cardért, és elindultam utána az elsőre, de vissza kellet fordulnom félúton, leesett, hogy...

Marim! Az vígasztal, hogy van még egy félévünk. Ebben a szimbiózisban, mint eddig! Bármilyen társaság gyűlik itt össze, tom, hogy egymásra számíthatunk és jól fogjuk érezni magunkat! Hiszen nem csak a nyelvtanulás és a diplomamunkaírás miatt maradunk kint, hanem egymásért is! Hogy ez a valami, még ne érjen véget!

És köszönök Neked mindent, amit értem tettél az elmúlt félévben! A vígasztalást, a tanácsokat, hogy mindig meghallgattál és segítettél!

HIÁNYZOL, SZERETLEK:

Bélád

U.i.: Engedtessék meg az az önzőség, hogy a hozzám egyik legközelebb állóval sok közös kép következzen most!