Csomagolás, Keleti, München, Erlangen

A csomagolást utolsó napra hagytam. Talán tudat alatt végig biztos voltam benne, hogy a halmok, amiket a szobámban összekészítettem az eredetileg kigondolt nagy bőrönd – kis bőrönd kombinációba nem fognak beférni. Nem is fértek be. Így végül nagy bőrönd – még nagyobb bőrönd plusz hátizsák összeállítással indultam útnak. Hozzá kell tennem, hogy még így is csak Anya varázssuvasztó technikájának köszönhető, hogy minden, amit el akartam hozni, az végül jöhetett velem. Gyakorlatilag egy álló napon keresztül csak csomagoltunk…

Itt muszáj egy kis kitérőt tennem. Az imént olvastam egy kedves ismerősöm teljesen ideillő sorait. Következzenek tehát Drescher Béla gondolatai a pakolás művészetéről:

"AZ UTAZÓTÁSKA Részletek ( én tettem részletekké, hogy félúton ne adjátok fel):
Mikor az utazás napja már biztos, a pénz megvan, az útlevél kész, az ember egy órára magányba vonul, papírt, ceruzát vesz elő és mély meditációba merül. Mindenekelőtt az utazók nagy ősére, Robinsonra gondol, s elismételgeti azt a listát, amit a halhatatlan hajótörött a magányos szigeten készített. Ezután lassan jegyezni kezdi: cipő, harisnya, nadrág, ing, hálóing, pizsama, kesztyű, nyakkendő, s így tovább. Külön az élelmiszert. Külön a könyvet és írószert. Ha valamije nincs meg, más papírra írja fel, s azt be kell szereznie. Amikor a jegyzék kész, letisztázza, többször elolvassa, s tűnődik, hogy mit felejtett el. Ilyenkor az ember már utazik s ez egyike az út legzavartalanabb perceinek.
A csomagolás már nem kontemplatív foglalkozás. Körültekintő és bölcs tevékenység ez, amelyet szintén nem lehet fohász nélkül kezdeni. A táskába legalulra olyan tárgyak kerülnek, amelyeknek a gyűrődés nem árt, de nem kemények. A hézagokat nem szabad zsebkendővel kitölteni. Ezt csak barbár teszi. A zsebkendő szépsége a vasalás. A réseket a kegyeletes utazó trikóholmival tölti ki: úszónadrággal, pulóverrel, harisnyával. Gyűrni ezt sem szabad.
Minden utazótáskában legyen valami, éspedig minden utazás alkalmával, ami teljesen fölösleges, és amire az ember csak úgy hirtelen gondolt. Ilyen lehet egy alumíniumpohár, vagy egy kis csomagban szárított levendulavirág.
A mosdócikkek célszerű elhelyezése a kis bőrtok. Egészen különös figyelem szentelendö a szappannak, mert nem szabad elfelejteni, hogy az úton a szag a ruhába szívódik. Kellemesnek és finomnak kell lennie. Nem szabad elfelejteni az öngyújtóbenzint, a tűzkövet, a hashajtót és a kis üveg konyakot. Úton az ember általában csak ásványvizet igyon, és hajnalban egy kevés igazán jó pálinkát.
A csomagolás előszörre ritkán sikerül. Lehet, hogy van olyan képességekkel rendelkező utazó, akinek mindjárt minden egyezik. Nekem még nem sikerült. Nem baj. Kirakom és újra kezdem. A tervszerű és logikus gondolkozást az intuíciónak kell kiegészítenie. Ha a csomagolónak nincs ihlete, vagy egyébként kihagy, halassza másnapra, mert a merő szisztematika kevés, sőt az embert nagy tévedésekbe is hajthatja.
A legalul elhelyezett ruhadarabok fölé ajánlatos a könyveket rakni. Ez külön igen fontos fejezet. A könyv-probléma kell hogy az utazás idejét hetekkel megelőzze. Ha nyáron utazom, akkor már karácsony táján készítek feljegyzéseket. Ilyesmit: Cowper, Oxford, nyár. Annyit jelent: William Cowpert az Oxford középső kiadásában megszerezni, és nyáron olvasni. A feljegyzések persze mindig túlméretezettek. A könyvek felét sem vihetem el, mert nincs értelme, hogy négy hétre többet vigyek, mint öt-hat kötetet. S ez újabb kemény feladat. Cowpert vigyem, vagy a metafizikus költőket? Gyakran a könyv alakja segítségemre siet: oly szép, kellemes és alkalmas, hogy javára választok.
A könyveket az ember a gondosan megválasztott jegyzetpapirossal, esetleg naplóval és írószerrel együtt a táska belsejében helyezi el, és csak egy művet hagy kint, amit felülre rak, s egyet, amit zsebre tesz. Zsebre a legalkalmasabb valami abszolút szórakoztató, mint amilyen az Eckermann-beszélgetések, vagy a Boswell-féle Johnson élete. A legjobb kinyitni, a tájat nézni, és tízpercenként elolvasni egy-egy mondatot. Láttam embert, aki nyári útra könyvtári könyvet vitt. Az ilyen embert, szerintem, semmi sem választja el a gonosztevőtől. A könyv szeret utazni, az út szellemét magába szívja, barátommá válik, és olyan meghittségben van része, amit köztulajdonban levő könyvre pazarolni bűntény. A könyvtári könyvek egyébként is a könyvek hetérái, akiket mindenki megkaphat. A könyv, amellyel utazom, a házastársam.
Húsz-huszonnégy óránál tovább tartó útra élelmiszert vinni legalábbis ajánlatos. Az étkező-kocsi ugyan a civilizáció legmagasabb teljesítménye, s nincs érzés, amely ahhoz hasonlít, hogy az ember ebédel, s mellette egy arasszal a táj száz kilométerrel rohan. Egy darab sonka, keksz, csokoládé s valami gyümölcs mégis kell. Vannak, akik rövidebb utakat sem tudnak megtenni citrom nélkül. A citrompárt ízlését méltányolom, de nem ragaszkodom hozzá. Ha azt kérdeznék, hogy mi az, ami nélkül nem szívesen indulok, különösen éjszakai útra, azt válaszolnám: a termoszban a forró tea.
Nem hiszek azoknak, akik az utazás aszkézisét tanítják, és azt mondják, hogy úton sok mindenről le kell mondani. Nem igaz. Az utazótáskába minden belefér, s nem is kell, hogy a táska nagy legyen.
Legjobb, ha olyan, amit az ember akár egy órahosszat maga is elvihet. Egyébként se jó másra szorulni, úton meg éppen nem. A táskát felkapom, karomra dobom a felöltőt és a plédet, és mindenemet magammal viszem."

A Duna áradása miatt kicsit tartottam attól, hogy az esti csúcsban nem érünk ki egy óra alatt a Keletibe, de – Zsüli szavaival élve, csak sikerült kibumliznunk időben. Olyannyira, hogy a vonatunk vágányszáma még ki sem volt írva. Később kiderült, hogy miért: 50 perces késés. Betoppant Tollasbajnoktársam, hogy láz és betegség ellenére elköszönjön tőlem és átadja csúcsszuper ajándékait. Nekem április 3-ától ugyanis saját súgóm van a gépemen, nem ám Microsoft Word súgó, ami semmire sem jó! Meg van nekem Quimby Greatest Hits-em is, saját válogatás, hiszen még januárban kérte el tőlem kedvenc Quimby-dalaim listáját! A hab a tortán pedig a szobámba, mint díszletbe belemontírozott Kiss Tibi kép, ’Kiss Tibi (is) hazavár’ felirattal! Ott virít a mikrofonállványával és egy szál gitárjával a szekrényem előtt! Aztán jött a következő meglepetés! Virág és Dunc egyszercsak felbukkantak a vonaton! Kijöttek, hogy még egyszer elköszönjenek!

Mivel a plusz 50 perc várakozás idegtépő lett volna szeretteim jelenlétében, akiktől egyébként is nehéz volt elválni, megkértem Őket, hogy ne várják meg velünk a vonat indulását. Így hát, búcsút vettem Anyától és Apától, majd Zolitól is. Anyával egyébként végre egyszer az életben jól csináltuk: otthon bőgtük ki magunkat, a pályaudvaron már megpróbáltunk nem sírni.

Zsófival meredten néztünk a felettünk, mellettünk és előttünk tornyosuló csomagokra, hogy fogjuk ezeket mi ketten elvonszolni Erlangenig?! Védelmében mondom, hogy az enyém sokkal nagyobb és több volt, mint az Övé. Meg is kérdezte pár perc után, hogy most úgy őszintén, mit hozok én ennyi mindent magammal?! Nos, csak egy kis könnyű női neszesszert…

A vonaton sokat elbóbiskoltunk, ügyelve arra, hogy semminket ne lovasítsák meg… Mindez tartható is volt egészen addig, míg egy kedves idős, osztrák házaspár fel nem szállt a vonatra. A hangerő, amivel nyomták a dialógusukat arra engedett következtetni, hogy mindketten nagyothallóak, maradjunk ennyiben. Késésünket, ami közben közel 80 percesre dagadt, behoztuk azzal, hogy Salzburgban csak negyed órát álltunk az eredeti másfél helyett. Ez azonban kedves nyugdíjas, osztrák párocskánknak nemigen tetszett és eme észrevételüknek hangot is adtak…

Megérkeztünk a hajnali Münchenbe. Természetesen mi voltunk az utolsók, akik elhagyták a vonatot. Bűvészmutatvány volt hatalmas csomagjainkat valahogy leszedni a polcokról, nomeg a vonatról. Zsófi szerencsére talált egy Kulit, amin eltologattuk méretes csomagjainkat. Azonban, ha akartuk volna sem értük volna el a szomszéd vágányról, német pontossággal induló csatlakozásunkat, ilyen gyorsan azért nem ment a csomagpakolás. Ehelyett ittunk egy finom kávét és megnéztük hogyan kel fel a nap a pályaudvar fölött.

Aztán megérkeztünk Erlangenbe…