Der April macht ja was er will

Nos, a nemzetközi körforgás beindult. Csak kapkodom a fejem és igyekszem megjegyezni mindenkinek a nevét, akivel összehoz a sors, de, amikor a nevek száma napi húszra rúg, akkor kissé nehéz a dolgom.

Hétfőn megpróbáltam egy kiadós délelőtti alvással kipihenni a hétvégi semmittevést. Vártam, csak vártam, hogy a hasamra süssön a nap, de csak nem sütött. Na, ja, der April macht ja was er will – mondják a németek és így is van. Visszajött a tél. A hét zuhogó esővel kezdődött, amit csak fokozott a süvítő, hideg szél. 3 fok van. Ez azonban nem akadályozhat meg engem abban, hogy bemenjek a városba (nem úgy, mint néhány tunya Erasmusos kolistársam, akik elkönyvelték, hogy olyan az idő, mint Angliában és innentől fogva ők bizony nem hajlandóak kimozdulni).

Az első sarkon kettétörte a szél az esernyőmet, szó szerint értsétek. Elő a kapucnit és irány Zsófihoz, akivel együtt indultunk a menzára ebédelni. A finom ebéd (ellentétben a magyar menzákkal itt tényleg jókat lehet enni) kárpótolt valamennyire, Zsófi pedig nem szorult vigasztalásra, tíz méterre a kolijától van a menza… (szerencsés centrumban lakó…)

Bár mindketten jóllaktunk, nagyon ki voltunk már éhezve egy jó kis bringára, ami nélkül Erlangenben nem ember az ember. Miután egyikőnk Wohnheimjében sincs még itt a felelős nyakunkba vettük a várost, hogy használt bringa után nézzünk, mert ez így tovább biza nem mehet! Útközben muszáj volt venni egy masszív, a német esőhöz tervezett esernyőt a régi helyett, s ha már ott voltunk előrelátólak voltunk és beruháztunk egy-egy olyan esőkabátba, amelyet a biciklin hordanak az emberek: azaz egy nagy lepel, ami kezeddel-lábaddal együtt betakar, hogy el ne ázz, miközben tekersz. Azért felpróbálva annyira nem állt jól. Erről meggyőződhettek, ha megnézitek a képeket. Immár boldog ’biciklisesőkabát’-tulajdonosokként értünk oda a biciklikereskedésbe, amely csak hétfőn tart zárva… No comment.

A Glühwein, amit a tragikus kirándulásunk után főztünk mindenért kárpótolt, s jókedvűen indultunk első Erasmusos Stammtischünkre. Egy ír pubban voltunk, ahol stílusosan Ian szolgált ki minket. A hely okés, csak akkora volt a hangzavar és olyan hosszú az asztal, hogy a néhány körülötted ülőn kívül nem lehetett mással megismerkedni. Nem mintha úgy tartanám, hogy egy este ismeretséget tudnék kötni 60 új emberrel, akik vették a fáradságot és a ’német tavasz’ ellenére, dacolva az időjárással feldobták a party-arcukat (az én kolimból továbbra sem jöttek be a népek, lustáááááááááááááááák!).

Kedden és szerdán délelőtt interkulturális tréningen vettem részt. A most divatos témákkal foglalkoztunk: sztereotípiák leépítése, a különbség megfigyelés és véleményalkotás között, társadalmi szerepek, stb. Jó teamwork-ös munkákat kaptunk és miután előző este, két pohár bor után megeredt a nyelvem, végre annyit dumáltam a többieknek, mint mondjuk otthon, magyarul. Asszem a saját nyelvi gátlásaimat ekkor törtem át. Érdekes feladataink voltak, például ki kellett mennünk az utcára és hülyébbnél hülyébb kérdésekkel bombázni a helyieket, hogy megtapasztaljuk, hallva (és látva?), hogy külföldiek vagyunk, hogyan reagálják le ezeket a szituációkat. Messzemenően megdőlt az elméletem, nem is olyan zárkózottak és elutasítóak ezek a németek (lám, le is építettem egy sztereotípiát!). Egytől-egyig mindenki kedvesen válaszolt, pedig voltak érdekes kérdések: Hol találok itt egy nőgyógyászt / egy pszichiátriai ügyeletet / egy zsinagógát? Olyan is volt, hogy egy kördiagrammon meg kellett határoznunk és felosztanunk a szerepeket, amiket az életben betöltünk. Biztos tudat alatt, azért, mert külföldön vagyok a legfőbb szerepemként a magyar nemzethez való tartozásomat jelöltem meg (ha otthon lennék, talán nem lenne ennyire hangsúlyos személyiségjegyem, bár egyébként is azt tartom, hogy a kultúra, amiben az ember felnő nagyon meghatározó, talán kitörölhetetlen élményforrás, amely később személyiségjeggyé válik), de külföldön érzi csak magát az ember igazán magyarnak! Messze a szülőföldtől, a magyar szótól, a magyar mentalitástól! Furcsa volt, hogy a többi lány nem jelölte meg szerepként a női nemhez való tartozását, amelyet én szintén igen hangsúlyosnak tartok a saját személyiségemben, s ezáltal egy fontos szerep, amit az életben ’játszom’. Ezek után jöhetett csak családi szerepkörként a lány (mint a szüleim lánya), a barát és barátnő, az egyetemi hallgató státusz, majd a vallási, mint római katolikus. Meglepődtem, hogy a legtöbben szabadidős tevékenységeiket is szerepként jelölték meg. Oké, én például imádok moziba járni, meg színházba, meg Quimby koncertre, sőt tollasozni is nagyon szeretek, mégse mondanám, hogy életem szerepkörébe tartozik a mozibajáró/színházlátogató/Quimby-rajongó/tollaslabdázó szerepkör… Annál inkább elgondolkodtató volt nekem az egyik lány ötlete, hogy mindannyian, nap, mint nap játszzuk a vevő szerepkörét. És valóban, ki ne járna boltba, vagy ne intézne hivatalos ügyeket a hét minden egyes napján?

Na, de hogy el ne aludjon az, aki olvassa a blogomat, viccesebb vizekre evezek. Hallottatok már íreket németül beszélni? Én az első pár percben alig tudtam visszafojtani a kacajomat! Megpróbálom fonetikusan átírni hogyan is beszélt Patrick és Kim a tréning alatt.
treffen = tsreffön
Universität = junivőszitéjt
ja = jeah
És így tovább. Merthogy ebben a csoportban voltak írek, csehek, olaszok, litvánok, lengyelek, szlovákok, németek, spanyolok és persze magyarok!

Tegnap találkoztam buddymmal, Hannah-val. Tökjó fej a csajszikám, jól eldumáltunk, még a szívét is kiöntötte nekem (elhagyta a pasija), megdícsért, hogy milyen jól beszélek németül – majd rögtön hozzátette, hogy a kelet-európaiaknak bizonyítottan könnyebben megy a nyelvtanulás, éppen ezért milyen jó nekünk. Persze, baromi jó nekünk. Nektek rossz, szegény nyugat-európaiaknak, akik rögtön egy fontos nyelvet tanultok meg anyanyelvetekként. Baromira sajnállak titeket! Leintette a pincért, majd megvárta, amíg kifizettem a cehhet, ő nem nyúlt a pénztárcájáért. Asszem a jó kis Tokaji Aszút, amit díszdobozban hoztam neki, egy ideig még magamnál tartom. Nem kell az ajándékozást elsietni… Jövő héten sörözni akar velem jönni. Oké. De, hogy a pénztárcámat itthon felejtem, az hót sicher!

Soha nem gondoltam, hogy egy bicikli ilyen nagy örömet fog még okozni nekem valaha! Több, mint egy hét napi 80 perces gyaloglás után (plusz adjátok hozzá a városi tingli-tanglit) kibérelhettem végre ŐT, a csodát, életem megkönnyítőét. A kolim bringafelelősének még mindig se híre, se hamva, így a másik épületekben próbálkoztam. Szegény Sebastiánt legszebb álmából keltettem fel a kopogásommal (este fél kilenckor miért alszik valaki???). De hilfsbereit volt a szentem és odaadta a (ránézésre) cuki kis bringát.
1. probléma: kerekek full leeresztve
2. probléma: nyolcas a hátsó kerékben
3. probléma: nyereg túl magas, de állítani rajta nem lehet (be van teljesen rozsdásodva)
4. probléma: lánc leesve, szétszakadva
5. probléma: a váltó nem műkődik
Pozitívumok:
- szín: lila
- van rajta csomagtartó, ami bevásárlókosárral bővíthető
- működik rajta a világítás
- rövid kipofozás után a városi célpontok megközelítésére alkalmas
- 40 perces utamat 8 percesre rövidítette
Így ma már biciklivel jártam a várost, nem kellett cipekednem (mosószer –legkisebb kiszerelés 2 kg-, öblítő –legkisebb kiszerelés 1,5l-, ásványvíz, gyümölcs).