Utolsó este a Steinbachban - 2007. február 10.

Robi
Nóra
Nevena

Maria

Kis kitérő: a Bergkirchweih-ről, amire remélem visszamegyünk májusban.

Prost!

Zoli

Na jó, rólam is legyen egy kép.

Kriszti, Vica, Márk.

Zsófi és Robi.

Miss World Queen, Zsófia Berg.

Hihi, Nevena és Milo.

Huhh...

Csoportkép.

A búcsú pillanatai leírhatatlanok voltak ott a Steinbach előtt. Másnap pedig hazaindultunk: Vica és Zsófi vonattal, én a szüleimmel kocsival. Én ekkor úgy éreztem nemcsak az ideiektől búcsúzom. Otthagytam akkor Szandrát, Bencét, Juant és Attilát is. Hiszen Erlangent ők is jelentik, a múlt félévi csapat is, mi nyolcan: Nóra, Zsófi, Nevena, Szandra, Bence, Juan, Attila és én. És búcsúztam a kolimtól, a szobámtól, az utcáktól, a biciklimtől, Sebastiántól, Jürgentől, Susannétól, Anastásiától, Wendelintől, Mohammedől, aggszűztől, a konyhától, az erdőtől, az egyetem épületeitől, a Fraunhofertől, Ádámtól, Holmtól, Tennelohétól, Hendriktől, Gabitól, az Alditól, A Hugenotten- és a Schlossplatztól, a Schlossparktól, az AAA-tól, Biancától és Elzbietától, az Alextől, a Ratyitól, a Hoffmanntól, a Rommeltől, a Bertostól, a Havannától, a Steinbachtól, a közös ebédektől, a közös beszélgetésektől, a kávézásoktól, a menzától, azaz Erlangentől és az Erasmus-léttől. Ettől a valami megismételhetetlen csodától, ami megváltoztatott, megtanított, éretté tett, megerősített. De persze mindenekfölött Tőlük, akiket míg élek hálás leszek, hogy megismerhettem, a pillanatoktól, amiket okoztak, okoztunk egymásnak. Az együttléttől, a felhőtlen szabadságtól, a boldogságtól, a lazulástól, a vidámságtól.

Attól a helytől, ahol először megláttalak és nem sejtettem, hogy egy év múlva már Te leszel a legfontosabb.