Bizony, megint eltelt egy hét. Volt jó is, meg rossz is, ahogy az már csak lenni szokott. Komolyan mondom, annyi érzelmet, vívódást, örömet és fájdalmat otthon egy fél év alatt nem élek át, mint itt egy hét alatt. Összeveszések és kibékülések, sérelmek és örömök jellemezték ezt a hetet, mint egyébként is minden hetünket a mi saját kis valóság shownkban. Mindig viccelek is NÓRÁÉKKAL, hogy adjuk el licensznek az itt történteket egy tévétársaságnak. Bekameráznának minket és meggazdagodnánk egy csapásra, mert lenne nézettségünk az tuti! Mivel azonban ez az internetes napló maximum a saját érzéseim, érzelmeim leírására szolgálhat, a kedves olvasó kíváncsiságának felkeltésén kívül nem kezdek bele a történet elmesélésébe, mert mást is érint, sőt én talán csak kívülálló vagyok az egészben. Csak, valahogy, ha hozzám közelállókkal történik valami, én mindig kicsit érintettnek érzem magam. Azt hiszem túl jó a beleélő képességem.
A hét eleje és vége munkával telt. Kb. 8-8 óra. Hétfőn egész nap és pénteken délelőtt a Fraunhoferban. Megint fordítanom kellett jó kis technikai szakszövegeket, most épp németről angolra. Pénteken pedig délután még a kis Hendrikre is vigyáztam. A hét többi napján igyekeztem jó egyetemista lenni, olvastam, fénymásoltam, könyvtáraztam és könyveket rendeltem újfent az amazonról.
Az embernek, ha nincs baja, akkor csinál magának. Én jelesül a tél beköszöntével a téli kabátom cipzárját rontottam el. A kabátprobléma azóta megoldódott, csak sokba került. Több varrodában voltam és a legolcsóbb az volt, amit egyébként is ajánlott nekem a szintemről egy lány (azok kedvéért, akik már jártak nálam, akinek az "NDK-s" pasija van...). 22 Euró a varrási költség, plusz 10 Euró a cipzár.
Nóráéknál Fluressen volt a héten, besegítettem a dinnyeleves elkészítésébe, mely szakaszosan, de elkészült. Azért szakaszosan, mert indultunk egy dinnyével, hogy az biztosan elég lesz, aztán nem lett elég. Így vettünk még egyet, és gondolom már mindenki sejti, hogy egy harmadikért is vissza kellett tekernünk... Szerencsére ízlett mindenkinek.
Szerda este a mi kolink Kellerbárjában múlattuk az időt, azaz csocsóztunk és Zsófival jószokás szerint beneveztünk a magunk kis 2cl-es sauer Appfel körére. Ez egy isszonyatosan finom zöldalmás likőr. Első alkalommal annyira ízlett, hogy úgy ittuk, mint az üdítőt, aminek az lett a vége, hogy két óra után el kellett hagynom a fedélzetet és haza kellett, hogy kísérjenek... (Dunc! Valami hasonlóra gondolj, mint Erdélyben, az utolsó osztálykiránduláson.) Mostmár óvatos duhajként szigorúan csak egyet kortyolgatok el... Tehát kihívtuk csocsózni a fiúkat. Elég rosszul szerepeltünk, úgyhogy hamarosan vegyes párosokba szerveződtünk az értelmesebb játék kedvéért. Bár én nem panaszkodhatom, mert 4 gólt lőttem, amiből sajnos az egyik Eigentor, azaz öngól volt...
Csütörtök éjszaka, jobban mondva péntek hajnalban megérkezett a mi Juanunk. Természetesen egész kis udavartartása várta az állomáson. Zsófi, Nóra, Nevena és én. Nagy volt az öröm a viszontlátásnál. Még akkor hajnalban felmentünk Zsófihoz borozgatni, beszélgetni. Juan Zsófinál alszik, de én is hozzátettem az ügyhöz valamit: a matracomat! (Aki már aludt nálam, tudja miről beszélek.)
Juanból komoly dolgozó manchesteri férfi lett, öltönyös, nyakkendős. De nem Erlangenben! Nekünk megmaradt a mi régi Juanitónk! Ugyanúgy flörtöl mindenkivel, ugyanúgy bújik és kacag vidáman és mosolyog és, és, szóval Ő Juan!
Pénteken Éri szülinapi buliján voltunk a Ratyiban, szombaton pedig 14-en vágtunk neki Augsburgnak. Megnéztük a Rathaust, a fontosabb tereket, szobrokat, épületeket, kávéztunk (mert, ha Juan és Zsófi ott vannak, akkor a káfépáuze kötelező, majd pedig hamarosan a mittágszpáuze is, mert, ha éhesek, agresszívakká válnak...). Jártunk Bertold Brecht szülőházában, sétálgattunk, megnéztük a dómot és a Fugger család által 1519-ben építtetett Fuggereit, ami a világ első szociális lakótelepe volt. Ma is jelképes, 88 cent/hó összegért lehet itt lakni. Finom sváb specialitást ettünk ebédre, krumplikrémlevest és sajtos tésztát. Este Kovi gitározott, mi meg körülültük és énekeltünk, tisztára olyan fílingem volt, mint a régi törökvészes táborokban, amikor Roland bá'val énekeltünk, azzal a különbséggel, hogy úgy mondjam, Rolandnak képzetebb a hangja, mint Kovinak... És akkor árnyaltan fogalmaztam. De Kovi, tudod, hogy imádlak!
Ma pedig itthon szorgoskodtunk. Egyrészt főztünk megint töklevest, meg Juan kedvéért hortobágyi húsost, mert saját bevallása szerint ez lett a kedvenc étele, amióta nyáron megkóstolta a mi jóvoltunkból. Meg mostam és takarítottam és a végén még ablakot is pucoltam. Ideje volt. De mostmár fekszem le, mert holnap (ma) kora reggel vár a munka!
Juan...
